TAVASZ

Húsvéti Hangulat – 1.

Ha a kozmikus messzeségből

A Nap szava szól az érzékekhez,

S a lélek öröme

A látásban a fénnyel egyesül,

Akkor az Én burkaiból

Gondolatok szállnak a távoli térbe,

S tompán összekötik

Az ember lényét a szellemi léttel

2.

Az emberi gondolkodó erő

Saját létét beleveszíti

A külső, érzékelhető világba.

Szellemvilágok újra megtalálják

Az emberi sarjat, amely eredetét bennük,

De lelke gyümölcsét

saját magában kell, hogy megtalálja.

3.

Így szól a világmindenséghez

Önmagáról megfeledkezve,

S eredetét felidézve

A növekvő emberi Én:

Önösségem béklyóiból

Magam megszabadítom,

S benned keresem valódi mivoltomat.

4.

Most érzem lényem valódi mivoltát:

Így szól az érzés,

Mely a napsugaras világban

Fényáradattal egyesül;

A gondolat fényéhez

Kész melegséget adni

És embert és világot

Szoros egységbe fűzni.

5.

A fényben, mely a szellem mélységéből

Termékenyítőn szövődik a térbe

S feltárja az Istenek alkotását:

Benne mutatkozik meg a lélek

Valódi mivolta,

S beletágul a világlétbe,

Feltámadva énem szűk valóságának

Belső erejéből.

6.

Feltámadott sajátosságából Énem

S önmagát megtalálja

A kozmosz megnyilatkozásaként

Az idő és tér erőiben.

A világ mindenütt

Isteni ősképként mutatja nékem

Saját képmása valódiságát.

7.

A világ fénye hatalmasan vonzza

Énemet, mely elsuhanni készül;

Sejtésem te lépj most

Jogaidba erősen,

Helyettesítsd gondolkodó erőmet,

Mely az érzékek káprázatában

Kész elveszítni önmagát.

8.

Az isteni tevékenységgel együtt

Az érzékek hatalma növekszik,

S gondolkodásom erejét

Az álom tompaságáig szorítja le.

Ha egy isteni lény

Akar lelkemmel egyesülni,

Úgy emberi gondolkodásom

Csendben az álomléttel kell, hogy beérje.

9.

Ha saját akaratom elfelejtem,

A kozmikus melegség

Nyarat hirdetve tölti be

Szellemi-lelki lényemet.

Veszítsem el magam a fényben

Szellemi látásom így parancsol,

S nagy erővel int sejtésem:

Veszítsd el, hogy megtaláld önmagad!

10.

Nyári magasságokra hág fel

A Nap sugárzó lénye,

S távoli térségeibe

Veleszáll az emberi érzésem.

Sejtve támad bennem egy érzés,

S tompán hirdeti nékem:

Megtudod majd egykoron:

Megérzett most téged egy isteni lény.

11.

Ebben a napsugaras órában

Csak rajtad áll,

Hogy a bölcs híradást felismerd,

S a világ szépségébe elmerülve

Magadban önmagad érezve átéld:

Elveszítheti magát az ember-Én,

S meglelheti magát a Kozmikus Énben.

János hangulat – 12.

A világ szépséges ragyogása

Lelkem mélyéről kényszerít engem,

Hogy saját életem Isteni-erőit

Világszárnyalásra eloldjam;

Hogy magam elhagyván

Csak a világ fényében és melegében

Keressem magam bizakodva.

13.

S mikor érzékeimmel

Magasságokba szálltam,

A szellem tűzvilága

Lelkembe lángbetűkkel írja

Az Istenek igaz szavát:

Szellemi mélységekben sejtve próbáld

Szellemrokon voltodat

Önmagadban felismerni.