“Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak.” Lukács 15,29

“Az ő atyja kimenvén, kérlelé őt.” Milyen csodálatos az Atya, aki utána megy a fiúnak. A kisebbiknek nem ment utána, nem kérlelte. Melyik volt messzebb a kettő közül? A nagyobbik! Nem fizikailag – lelkileg! Utána ki kellett menni, és kérlelni. A kisebbik visz-sza tudott jönni, bocsánatot kért. Itt pedig majdnem az Atya kér bocsánatot. Isten úgy szereti az embert, hogy ezt is megteszi. A fiú számon tartotta szolgálatát. “Ennyi esztendőtől fogva…” Lehet, te is számon tartod, mennyit mentem, mennyit áldoztam. Szemére hányja az Atyának azt, ami a legnagyobb kegyelem és a legnagyobb ajándék, hogy szabad, hogy lehet szolgálnom Neki, hogy egyáltalán megtűr. Ez a fiú veri a mellét, amikor az Atyával beszél: Te nem tudod, hogy én mennyit, nem tartod számon, hogy én mit tettem?! Soha ne hánytorgasd fel, amit embereknek tettél, még sokkal kevésbé, amit az Úrnak tettél. Csak azok vannak feljegyezve a mennyben, amiket mi nem könyveltünk magunknak. Amit könyveltél, az a mennybe sohasem kerül be. Bár soha hasonló mondat ne hagyná el a szádat! Persze rafináltak vagyunk mi, nem mondjuk ki, csak gondoljuk. Isten olvas a gondolatainkban. A még rettenetesebb mondat: “És soha parancsolatodat át nem hágtam.” Hogy képes ezt kimondani? Kérkedik az engedelmességével. A még súlyosabb mondat: “Nékem soha nem adtál?” Kiderül az elégedetlensége. Így lesz az önigaz ember Istent káromlóvá. Gondoltad-e már, hogy neked mit nem adott Isten testiekben, lelkiekben? “Nekem nem adtál örömöt, békességet.”

Reklámok