Rudolf Steiner rengeteg alkalommal tanácsolta várandós anyáknak, hogy tekintsenek Raffaello képére a Sixtusi Madonnára olyan gyakran, ahogyan csak tudnak. Ennek a híres festménynek megvan a saját története. Olaszországból került Drezdába a tizennyolcadik század közepén, és a képtár, ahol elhelyezték, százezrek zarándokhelyévé vált. Jöttek és megálltak előtte, csodálták szépségét, és mire továbbindultak szívük megtelt jóakarattal. Csak nagyon kevesen voltak azok, akik ezt a csodát látván, ne érezték volna hatalmas morális erejét.
A kép Madonnát mutatja isteni dicsőségében. Egy félrevont függöny mögött ő jelenik meg a felhőkön lépve. Jobb karján a Jézus gyermeket tartja, és kék ruhája lebben az égi szélben. Körülötte felhők vannak, de ha valaki közelebbről megnézi formájukat, felfedezi, hogy arcok százainak elmosott ábrázolását adják, és a Mária karján levő gyermek egy közülük – aki elérte testi formáját.
Felhőkön térdelve két alak van a Madonna mellett: egy férfi jobboldalon és egy asszony a baloldalon. A férfi, Szent Sixtus, aki felnéz a Mennyek Királynőjére. Az asszony, Szent Borbála, aki mély elragadtatással tekint le rá. A kép alján látható két kis angyal gyermek, akiket teljesen érintetlenül hagy az esemény, amit Raffaello megpróbált vászonra vinni.
Ezen a festményen a várandósság nagy misztériuma felfedésre és ugyanakkor elrejtésre kerül a legfinomabb módon. A művész azt akarja, hogy a tudatában legyünk annak: itt egy titok kerül felfedésre. Ezt két függöny segítségével teszi, amelyek részben fedik a kép felső részét. A Madonna a szétnyitott függöny alatt lépdel a felhőkön a gyermekkel a karjában. A függöny széthúzásával Raffaello szándéka az, hogy lássuk meg az igazságot.
Ugyanilyen módon a művész arra sarkall minket, hogy úgy tekintsünk a képre, mint ahogy Szent Sixtus és Szent Borbála teszik. A férfi felnéz teljes önátadással, az asszony letekint elragadtatásban. „Felnézni és átadni (el-adni) magunkat, elnézni és feladni magunkat” ez a szívünkben hordandó két szemlélet. Erősítenünk kell magunkban ezt a két szemléletet a Mennyek Királynője felé. Ő a természet mindent átható erőit képviseli, azokat az erőket, amelyeket Natura Asszonynak (Dame Nature) hívtak a középkorban. A görögök hasonlóan írták le őket. Ők ezeket az erőket és azt a lényt, aki uralta őket Demeternek hívták. De-meter ugyanaz, mint „mater”, anya. Az elődök ezekkel a szavakkal írták le mindazokat az erőket, amely minden gyermek testét felépítik. A gyermek lénye ezeknek a mindent átható erőknek a karjában érkezik le a Földre.
Amikor mi azt mondjuk a gyerekeknek, hogy a gólya hozza a kisbabát, akkor a legmélyebb igazságot mondjuk nekik, mert a gólya a szellemi képviselője ezeknek az erőknek, és szárnyai ugyanazon szimbólumok, mint Mária kendője. A Madonna úgy jelenik meg, mint az életerők szimbolikus képviselője.
A gyermeket felhők veszik körül; ezek a felhők az arcai mindazon társainak, akiknek még nem jött el az ideje. Ők még egy ideig az isteni szférákban maradnak, amíg nem hívják őket a Földre. Mindegyikükért eljön Natura Asszony és lehozza őket az anyai méhbe.
Kétszáznyolcvan napig az anyai méhet áthatják az élet égi erői, és ezek az erők építik fel az embrió testét. Mindezt Raffaello a Sixtusi Madonnát mutató gyönyörű képe mondja nekünk.
Amikor a várandós anya napi gyakorlatává teszi, hogy rátekint és elmélyül ebben a képben, akkor lassan megtanulja a következő igazságot: „Két oldala van gyermekemnek, amit meg kell értenem. Az egyik a földi mag, amit én, mint emberi lény nyújthatok számára. Ez a mag hordozza a szülők öröklődő erőit. Ez teszi majd a gyermeket az én gyermekemmé, családom tagjává, népemhez, fajtámhoz, az egész emberiséghez tartozóvá. Ez minden, amit én adhatok a gyermekemnek. Azonban van egy másik oldal, és ez maga a gyermek; az ő szellemi lénye és a lelke, amely nem azonosítandó az ő testével. Ez az a lény, aki soha nem lesz az enyém. Ő rám bízatott, de azért jön a Földre, hogy a saját életét élje – nem pedig a szüleiét. Ez a lény szabad minden öröklődő erőtől. Az örök személy, amelynek megvan a maga neve és a maga sorsa. Mi, az ő szülei családi nevünket adjuk neki, de ez csak az ő előneve. Az ő saját nevét, a keresztény nevét magával hozza, és én megpróbálhatok figyelni, amilyen nyugodtan és türelmesen csak tudok, hogy meghalljam a nevét. Amikor megszületik, ennek megfelelően hívhatom. A gyermekem a vendégem. Gonddal és szeretettel fogom fogadni. Ápolom őt és védem, amíg szüksége van rám, de nem fogom megpróbálni birtokolni őt. Ő rám bízatott, megbízatásra adatott nekem; nem pedig a tulajdonomba.”
Minél több anya képes szívét így szólni hagyni várandóssága idején, annál képesebbek lesznek a megfelelő szemlélettel megélni viselős idejüket. Az anya megtanulja megérteni, hogy méhe házzá vált, ahol égi dolgok mennek végbe. Benne történik valami, aminek köszönhetően az anyagi forma szellemi lényt fogad magába: ez az ő gyermeke, aki fennről jön és belép az öröklődési áramba, amit ő nyújt neki.
Ha ezzel a tudással bír a várandós anya, akkor tudhatja milyen béke és nyugalom, milyen munka és rendszeres foglalkozás az ő feladata és hogy a nyugtalan, rohanó lét nehezen illik a várandós állapothoz. Az anyai méh templommá vált, és az anya, aki ennek a templomnak a hordozója ennek megfelelően viselheti magát.
Lukács evangéliumának első részében, amikor Mária Erzsébettel való találkozása után énekelni kezd, mindez a leggyönyörűbben jelenik meg. Mert Mária azokat a szavakat szólja, mit minden várandós anya ismételhet:

… Az én lelkem dicséri az Urat,
És az én szellemem örömét leli a megmentő Istenemben.
Mert megtisztelte ő az Ő szolgálólányának gyenge hajlékát…
Mert Ő a Hatalmas nagy dolgokat tett velem, és szent az Ő neve.
(fordító)
„… magasztalja az én lelkem az Urat,
És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.
Mer reá tekintett az ő szolgáló leányának alázatos állapotjára; …
Mert nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas; és szent az ő neve!”
(ford: Károli Gáspár)

Reklámok