Születés kedd, dec 8 2009 

A magzati időszak végén, amikor a kétszáznyolcvan nap betelik, jön a születés cselekedete. Ez sok tekintetben hasonló az emberi élet végéhez – a halálhoz. Számos filozófus gondolkodott a születés és a halál mély kapcsolatáról, és a nagy német költő Novalis egyszer ezt mondta:
Mikor a szellem meghal, emberré válik;
Mikor az ember meghal, szellemmé válik.
Minden viselős anya, ha homályosan is, megtapasztalja ezt az igazságot. Ugyanazzal a félelmes tisztelettel és izgalommal közeledik a nagy pillanat felé, mint amit érzünk, amikor a halál órája közeledik. Különösen, amikor az első szülése órája közeledik, a várandós anya tisztán érzi valami nagyon nagynak és fenségesnek közelségét. Többen ezt úgy írták le, mintha egy hatalmas kapu előtt állna vagy mintha egy másik szférába kerülne az ember. És ezután beköszönt a munka.
Először meglehetősen lassú és nem túl megerőltető, de fokozatosan erősödik sebességben és erőben is. Fiziológiailag, ez a munka az anyaméh izmainak ritmikus összehúzódása. Ez azonban csak a külső megnyilvánulása egy sokkal magasztosabb folyamatnak. Ezt a ’magasztosabb’ dolgot homályosan érzékeli a szenvedő asszony. Olyan mintha a fájdalmak nagyon távol fölötte és körülötte kezdődnének, kitartóan közelebb húzódva a méhhez és végül oda koncentrálódva. A fájdalom mindig megújuló, egymást követő hullámai tolulnak az anyára, erőt vesznek rajta e nyughatatlan erők, amelyek a világ távoli részeiből áradnak felé.
Amin az anya átmegy ugyancsak páratlan esemény a gyermek számára is. Ő a tizenhetedik napon egyesítette magát az anyai maggal, és ez által elvesztette helyét a szellem birodalmában. Ugyanakkor, nem teljesen lépett be a földi világba, hanem az anyaméh oltalmazó ölében élt a testét megépítő ezerszeres erők közepette. Tudata homályos és elmosott, mint a mienk, amikor kora reggel az álom ködén át ébredünk. A gyermeknek a szülés fájdalmai mintha harsonák zengése lenne, mi az alvót ébredésre és készülődésre hívja. Ezek a harsonák hirdetik lelkének és szellemének utolsó visszavonulását; hirdetik a születés óráját. ’Figyelmezz szellemi halálodra, ébredj földi születésedre.’
Íly dolgok visszhangzanak a gyermek lelkében és most az összehúzódó izmok kemény nyelvei gyúrják a testét és keresztültolják a szűk csatornán míg a napvilágra ér.
Egy teljesen új létezés szele fúj a gyermek körül. Egy mély sóhajtás emeli mellkasát; az első a lélegzetek sorából, amelyek mostantól a Földhöz béklyózzák a lelkét. Gyenge sírdogálás követi – kényelmetlen, félelmes és aggodalmas sírás; olyasvalaki hangja ez, aki nem szeret idegen helyen ébredni.
A születés, bárhol és bármikor is történik, újratörténése annak a Genezisben leírt eseménynek, amikor Éva és Ádám kiűzetett a Paradicsomból és az Úr a következőket mondta:
„…Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait,
fájdalommal szülsz magzatokat;…”
Ezek a szavak hozták a munka fájdalmait; ezek zengnek harsonaként a gyermeknek, ezek ébresztik őt szellemi halálára és földi születésére.
Mindezen szomorúság után a szellem harsonái visszavonulnak és a szülés fáradalmai és fájdalmai véget érnek. A gyermek és édesanyja nagy kimerültségben fekszenek és csak több nap alatt fogják lassan kiheverni ezt a hatalmas eseményt. Először az anya tér magához. A gyermeknek hetek, néha hónapok kellenek, hogy úrrá legyen születés sokkján. Egy bizonyos nézőpontból többórányi hosszú alvásai az ő válasza arra a mély felfordulásra, amit átélt.
A viselősség idején a gyermek meleg és oltalmazó ölben volt. Szinte soha nem zavarta meg békés nyugalmát kemény hang vagy hirtelen ütés. Hirtelen, a születés harsonái zengnek, előhívják a gyermeket a békés álmából. Kituszkoltatott a földi világba és hozzáláncoltatott a lélegzés béklyójával. A levegő be és kiáramlik végtelen ismétlődésben. A gyermek alkalmazkodni fog ezekhez a körülményekhez, de ez időbe telik, és szüksége van vigasztalásra és jólétre, amit csak az anya tud számára nyújtani tejével, szeretetével, közelségével.
Az újszülött gyermek egy mélyen megsebzett lény; sokkolt és megrázott és csak akkor lesz képes alkalmazkodni, hogyha gondos ápolásban részesül. A ’lábadozás’ ezen hónapjai során is továbbhalad az útján az életbe.
Minden újszülött megteszi az ő saját ’menekülését Egyiptomba’. A középkori művészek képein láthatjuk, ahogy Mária karjában gyermekével szamáron ül és férje, József mögöttük megy egy fejszével a vállán. A mindenkitől elhagyatottak magányosságának érzése veszi körül e legszentebb menekülteket.
Minden újszülött egy menekült, akinek el kell hagynia hazáját, korábbi létezésének szellemi vidékeit; és az anyai méhben lelt kis házban történt néhány hónapnyi oly boldog időzés után, ismét ismeretlen földre kell távoznia. A Menyek Királynője, akinek a karjában a Földre érkezett, még mindig vele van – azonban már nem a felhőkön lépdel, hanem ül a fenekén, a fizikai természetünk örök szimbólumán. Az újszülött megtalálta testét, elfoglalta azt, és azzal együtt indul az ismeretlen földre. József, az ács vele tart, mint ahogy az sorsában meg vagyon írva. Adják az égiek, hogy úti célját biztosan elérje.
A képek, mint az a három, amelyet megpróbáltam leírni – az angyali üdvözlet, a Sixtusi Madonna és a menekülés Egyiptomba – nem csupán az emberi fantázia játékos termékei, amit néhány nagy művész finom szépséggel és tökéletességgel ábrázolt; hanem annál sokkal többek. Nemcsak kereszténységünk képei, amelyek segítik hitünk és szellemi elmélyülésünk erősítését, hanem annál is többek. Azt írják le a kereszténység nyelvén, hogy mi történt korokon keresztül a születés misztériuma hátterében. Megmutatkozik általuk, amit hétköznapi szem nem láthat. Az ilyen képek emberek millióinak morális erejét erősítették. Azonban többé már nem elég erősek ahhoz, hogy a mai kor millióihoz szóljanak.
Ezért vált létezésünk szárazzá – tények dolgává. Nem tudhatjuk megújítani morális erőinket mindaddig, amíg vissza nem nyerjük a képességet ezeknek az örök képeknek a megértéséhez. A bennük hordozott jelentés az igazság, de az igazság bennük csodálatos szépségbe öltöztetett, és ez jóságot éleszt az emberi szívekben.
Sokszor vissza kell térnünk ezekhez az ősi képekhez és így megtalálnunk utunkat az emberi élet rejtett misztériumaihoz.

fordította: Győrffy Gábor 2003. adventjén

Reklámok

Várandósság kedd, dec 8 2009 

Rudolf Steiner rengeteg alkalommal tanácsolta várandós anyáknak, hogy tekintsenek Raffaello képére a Sixtusi Madonnára olyan gyakran, ahogyan csak tudnak. Ennek a híres festménynek megvan a saját története. Olaszországból került Drezdába a tizennyolcadik század közepén, és a képtár, ahol elhelyezték, százezrek zarándokhelyévé vált. Jöttek és megálltak előtte, csodálták szépségét, és mire továbbindultak szívük megtelt jóakarattal. Csak nagyon kevesen voltak azok, akik ezt a csodát látván, ne érezték volna hatalmas morális erejét.
A kép Madonnát mutatja isteni dicsőségében. Egy félrevont függöny mögött ő jelenik meg a felhőkön lépve. Jobb karján a Jézus gyermeket tartja, és kék ruhája lebben az égi szélben. Körülötte felhők vannak, de ha valaki közelebbről megnézi formájukat, felfedezi, hogy arcok százainak elmosott ábrázolását adják, és a Mária karján levő gyermek egy közülük – aki elérte testi formáját.
Felhőkön térdelve két alak van a Madonna mellett: egy férfi jobboldalon és egy asszony a baloldalon. A férfi, Szent Sixtus, aki felnéz a Mennyek Királynőjére. Az asszony, Szent Borbála, aki mély elragadtatással tekint le rá. A kép alján látható két kis angyal gyermek, akiket teljesen érintetlenül hagy az esemény, amit Raffaello megpróbált vászonra vinni.
Ezen a festményen a várandósság nagy misztériuma felfedésre és ugyanakkor elrejtésre kerül a legfinomabb módon. A művész azt akarja, hogy a tudatában legyünk annak: itt egy titok kerül felfedésre. Ezt két függöny segítségével teszi, amelyek részben fedik a kép felső részét. A Madonna a szétnyitott függöny alatt lépdel a felhőkön a gyermekkel a karjában. A függöny széthúzásával Raffaello szándéka az, hogy lássuk meg az igazságot.
Ugyanilyen módon a művész arra sarkall minket, hogy úgy tekintsünk a képre, mint ahogy Szent Sixtus és Szent Borbála teszik. A férfi felnéz teljes önátadással, az asszony letekint elragadtatásban. „Felnézni és átadni (el-adni) magunkat, elnézni és feladni magunkat” ez a szívünkben hordandó két szemlélet. Erősítenünk kell magunkban ezt a két szemléletet a Mennyek Királynője felé. Ő a természet mindent átható erőit képviseli, azokat az erőket, amelyeket Natura Asszonynak (Dame Nature) hívtak a középkorban. A görögök hasonlóan írták le őket. Ők ezeket az erőket és azt a lényt, aki uralta őket Demeternek hívták. De-meter ugyanaz, mint „mater”, anya. Az elődök ezekkel a szavakkal írták le mindazokat az erőket, amely minden gyermek testét felépítik. A gyermek lénye ezeknek a mindent átható erőknek a karjában érkezik le a Földre.
Amikor mi azt mondjuk a gyerekeknek, hogy a gólya hozza a kisbabát, akkor a legmélyebb igazságot mondjuk nekik, mert a gólya a szellemi képviselője ezeknek az erőknek, és szárnyai ugyanazon szimbólumok, mint Mária kendője. A Madonna úgy jelenik meg, mint az életerők szimbolikus képviselője.
A gyermeket felhők veszik körül; ezek a felhők az arcai mindazon társainak, akiknek még nem jött el az ideje. Ők még egy ideig az isteni szférákban maradnak, amíg nem hívják őket a Földre. Mindegyikükért eljön Natura Asszony és lehozza őket az anyai méhbe.
Kétszáznyolcvan napig az anyai méhet áthatják az élet égi erői, és ezek az erők építik fel az embrió testét. Mindezt Raffaello a Sixtusi Madonnát mutató gyönyörű képe mondja nekünk.
Amikor a várandós anya napi gyakorlatává teszi, hogy rátekint és elmélyül ebben a képben, akkor lassan megtanulja a következő igazságot: „Két oldala van gyermekemnek, amit meg kell értenem. Az egyik a földi mag, amit én, mint emberi lény nyújthatok számára. Ez a mag hordozza a szülők öröklődő erőit. Ez teszi majd a gyermeket az én gyermekemmé, családom tagjává, népemhez, fajtámhoz, az egész emberiséghez tartozóvá. Ez minden, amit én adhatok a gyermekemnek. Azonban van egy másik oldal, és ez maga a gyermek; az ő szellemi lénye és a lelke, amely nem azonosítandó az ő testével. Ez az a lény, aki soha nem lesz az enyém. Ő rám bízatott, de azért jön a Földre, hogy a saját életét élje – nem pedig a szüleiét. Ez a lény szabad minden öröklődő erőtől. Az örök személy, amelynek megvan a maga neve és a maga sorsa. Mi, az ő szülei családi nevünket adjuk neki, de ez csak az ő előneve. Az ő saját nevét, a keresztény nevét magával hozza, és én megpróbálhatok figyelni, amilyen nyugodtan és türelmesen csak tudok, hogy meghalljam a nevét. Amikor megszületik, ennek megfelelően hívhatom. A gyermekem a vendégem. Gonddal és szeretettel fogom fogadni. Ápolom őt és védem, amíg szüksége van rám, de nem fogom megpróbálni birtokolni őt. Ő rám bízatott, megbízatásra adatott nekem; nem pedig a tulajdonomba.”
Minél több anya képes szívét így szólni hagyni várandóssága idején, annál képesebbek lesznek a megfelelő szemlélettel megélni viselős idejüket. Az anya megtanulja megérteni, hogy méhe házzá vált, ahol égi dolgok mennek végbe. Benne történik valami, aminek köszönhetően az anyagi forma szellemi lényt fogad magába: ez az ő gyermeke, aki fennről jön és belép az öröklődési áramba, amit ő nyújt neki.
Ha ezzel a tudással bír a várandós anya, akkor tudhatja milyen béke és nyugalom, milyen munka és rendszeres foglalkozás az ő feladata és hogy a nyugtalan, rohanó lét nehezen illik a várandós állapothoz. Az anyai méh templommá vált, és az anya, aki ennek a templomnak a hordozója ennek megfelelően viselheti magát.
Lukács evangéliumának első részében, amikor Mária Erzsébettel való találkozása után énekelni kezd, mindez a leggyönyörűbben jelenik meg. Mert Mária azokat a szavakat szólja, mit minden várandós anya ismételhet:

… Az én lelkem dicséri az Urat,
És az én szellemem örömét leli a megmentő Istenemben.
Mert megtisztelte ő az Ő szolgálólányának gyenge hajlékát…
Mert Ő a Hatalmas nagy dolgokat tett velem, és szent az Ő neve.
(fordító)
„… magasztalja az én lelkem az Urat,
És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.
Mer reá tekintett az ő szolgáló leányának alázatos állapotjára; …
Mert nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas; és szent az ő neve!”
(ford: Károli Gáspár)

Fogantatás kedd, dec 8 2009 

A gyermek igaz lénye, az örök Ő sokkal régebben ismeri szüleit, mielőtt ők megismernék őt. Kíséri őket, gyakran évekig, és sokszor előfordul, hogy a gyermek vezeti el szüleit egymáshoz. Találkoznak, mert a gyermek felismerteti velük egymást, és egymást felismerni számukra azt jelenti, hogy szerelembe esnek. A pár, aki egymásra lelt, azt hiheti, hogy ez az ő személyes sorsuk; azonban rendszerint ez csak részben igaz. A gyermek sorsa a kiindulási pont. Lehet, hogy két, három vagy sokkal több gyermek van, akik testvérekként kívánnak együtt élni a földön. Bár a szülők nincsenek tisztában a jelenlétükkel, ezek a gyermekek velük vannak és gyakran arra a helyre, abba az országba vezetik őket, ahol meg akarnak születni. Saját élet-utunk egy jelentős része a gyermekünk sorsa.
Az ilyen alapvető igazságokat ma többé nem ismerik el, bár ezeken fog majd nyugodni az új szociális rend, amely lassanként felmerül majd romba dőlt civilizációnkból.
Vannak anyák, akik élményei már e rejtett hangokra mutatnak. Általában nem mernek róla beszélni a nevetségessé válástól félvén. Azonban, sokkal gyakrabban, mint gondolnánk, a gyermek bejelenti érkezését anyjának.
A várandós anya gyermekével álmodhat; az megjelenhet neki és felfedheti mivoltát. Felébredve elmondhatja a gyermek megjelenését, és a gyermek gyakran egy-két év múltán meglepő hasonlóságot mutat az álombeli képpel.
Egy másik asszonyon hirtelen különös izgalom vehet erőt és tudja, hogy eljött az idő számára, hogy gyermeket foganjon. Nem később, hanem most, a jövő héten vagy úgy.
Sok anya közös tapasztalata az a fajta hívás, amelyben egy őt eltöltő hang bejelenti az érkező gyermek nevét. Ez bármikor megtörténhet, még napközben is, amikor az anya dolgozik vagy pihen.
A közeledő gyermek nagyon jól tudja, hogyan jelezze érkezését anyjának. Beavatja őt a létezésébe. Kéri személyének elfogadását és kér kétszáznyolcvan napra védett helyet. És ekkor, a szerelem fénylő tűzében, megtörténik a fogantatás. Fogantatáskor a fizikai mag ül az anya méhébe, ettől a pillanattól a gyermek össze van kötve fizikai testével. Szellemi lénye továbbra is távol marad, csak egy része kötődik össze a fizikai csírával, amely most a gyermek lényének fókuszpontjává válik. Mintha a gyermek sok szemével letekintene erre a csírára, körülvéve vágyakozásokkal és reményekkel. Azonban a gyermeknek még tizenhét napot kell várnia, mielőtt teljesen egyesülhet jövőbeni testével.
Ez idő alatt a mag nagyon különleges módon nő és nagyobbodik. Nem építi fel az embrió első szöveteit és szerveit, hanem valami mást tesz. Nem a test, hanem a test háza, a test fészke épül először. Négyszeres burok épül, amelyben a későbbiekben az embrió fog nőni. Ennek a buroknak a kialakulása az embrió fejlődésének első lépése. Tizenöt, tizenhét napig tart ezeknek a burkoknak a formálódása.
Ez az időszak különös fontossággal bír, mert ez alatt a két és fél hét alatt alakulnak ki a gyermek szellemi lényének a fizikai feltételei. Lénye letekint fentről és követi a házépítés haladását. Amint a ház elkészül, a gyermek lény elfoglalja, egybeolvadva a kialakult organikus struktúrával. Innentől az embrió teste elkezd nőni és a „rendes” várandósság az útjára áll.
A fogantatásnak ez a szakasza a külső megjelenése egy másik, különösen meghitt eseménynek. Nem csak a gyermek köti össze a lényét a fizikai csirával, hanem az anya megtapasztalja azt, amit az angyali üdvözlet, „annunciáció” szóval írhatunk le. Mindnyájan ismerünk néhány képet, amely Mária életének ezt a pillanatát mutatják, amikor is angyal jelenik meg nála és bejelenti a Jézus gyermek eljövetelét. Ez az anya képes volt teljes tudatosságban találkozni az angyallal és megérteni üzenetét.
Minden anya kap ilyen bejelentést, angyali üdvözletet a fogantatás előtt vagy nem sokkal utána. A gyermek angyala megjelenik neki és bejelenti a gyermek eljövetelét, és könyörögve kéri őt, hogy a gyermeket méltóságban és szeretetben fogadja. A legtöbb anya számára ez a szellemi találkozás tudatalatti marad, de a hatása jelentős, mert ebből a találkozásból fakad az anyai szeretet kútja. Ez a nagyon különleges szeretetet, amelyet az anya ápol gyermeke iránt és ami túlnő minden biológiai erőn, minden asszony gyermeke angyalával való találkozásakor kapja.
Kezdetben a gyermek lénye az, amely megkeresi az anyát, aki ennek köszönhetően megtalálja a gyermek apját. Később, azonban, a gyermek angyala közvetlenül találkozik az anya magasabb lényével, és reá bízza a gyermeket.
Mennyire más lesz a várandós anyának, amikor ezek a dolgok majdan fokozatosan megvilágosodnak a férfiak és az asszonyok tudatában! Mennyivel más lesz az abortusz kérdése, ami oly félreértett ma. Aminek ma még morális dogmának kell maradnia, a jövőben tudatos tapasztalássá lehet, és az angyali üdvözlet igaz eseményként lesz elismerve, amely minden alkalommal megtörténik, amikor egy gyermek a földi világba érkezik.

Karácsonyi gondolatok Dr. Karl König 1955 kedd, dec 8 2009 

Fogantatás – várandósság – szülés

Bevezetés

Azokban az időkben, mint most, mikor az emberi lét kincset érő titkairól lehull a lepel, amikor szent dolgok pőrén és meztelenül fekszenek olyan szemek előtt melyek képtelenek látni vagy megérteni azokat, meglehetősen nehézzé válik az igazat szólni. Nehéz, mert a filiszterek egyszerre azt fogják mondani, hogy az ilyen igazság az puszta babonaság, amit a modern tudomány már régen megcáfolt, és hogy az ilyen állításoknak a tisztelete visszahullás a tudomány-előtti miszticizmusba.
A filiszterek azt is mondani fogják, hogy ma mindent szentségteleníteni szükséges, mert az emberiségnek meg kell szabadulnia régi létezés-mintáinak kötelékeitől. Az ember a Föld urává vált és megtanulta irányítani a természet erőit, ezért jogosult tudását minden lehetséges módon szélesíteni. Akik így gondolkodnak és beszélnek elfelejtik, hogy a szabadság más mint puszta meztelenség, és hogy „tudni” akár korlátokba szorítottságot, bilincsbe vertséget is jelenthet. A modern technológia és fejlődése nagyon világosan mutatja ezt. Az emberiség a gépek rabszolgájává vált ahelyett, hogy ura lenne.
E nyilvánvaló fejlemények ellenére egyre több titok válik nyílttá és hozzáférhetővé mindenki számára anélkül, hogy ugyanakkor megmutatkozna miként lehet helyesen megtanulni az élet és a természet misztériumainak tiszteletét. Egyik legrosszabb tapasztalatomat az 1951-es London Fesztivál alatt szereztem. Több ezer néző társaságában meglátogattam a Felfedezések Házát és láttam, amint iskolások százainak sora kígyózott egy hatalmas átlátszó kiállító tér előtt, amelyben az emberi embrió fejlődésének egymást követő állomásait lehetett megszemlélni. Mindezt nagyítva, ezáltal torzítva. Itt volt az emberi létezés egyik legnagyobb csodája, kimondottan torz módon tálalva. Alig néhány előtte elhaladó gyermek vagy felnőtt érzett többet, mint egy csipet szenzáció-éhséget. Nem gondolom, hogy bármelyikükben megfordult volna a gondolat, hogy előttük most minden létezések mysterium magnum-ja tárult fel. Számukra az embriók itt látható példányai a szex birodalmába tartoztak és nem a csodák birodalmába. Szemeik a gondosan kidolgozott formákat bámulták és nem láttak semmit.
A mi időnket ugyancsak jellemzi az állatok és a nők mesterséges megtermékenyítése, és az így fogant gyermekek ezrei sétálnak közöttünk. Olyan időt élünk, amelyben elhisszük a tudósok értelmetlen próféciáit, akik már látják emberi gyermekek „előállításának” a lehetőségét, amikor is laboratóriumi keltető edényekben a megfelelő örökölt tulajdonságok megfelelő manipulációjával olyan tipusú emberek szaporíthatóak, amilyenekre szükség van. Az Állam majd rendelni fog két tucat fizikust, kétszáz sebészt és néhány ezer farmert. Micsoda világ lenne ez! Lesz azonban egy bökkenő: nem fog élni, ez a világ csak működni fog, és a valóságban halott lesz.
Eljött az idő, amikor emberek csoportjainak újra rá kell majd ébrednie az emberi létezés igaz értékeire; olyan embereknek és asszonyoknak, akik nem intellektusuk arroganciájával tekintenek vissza a múltra, hirdetve, hogy csak ma érdemes élni, hanem tisztelik a korábbi kultúrák bölcsességét és törekszenek a mitológia és az ősi hitek még rejtett jelentéseinek a megértésére. Ezeknek a történelmi és történelem-előtti civilizációknak az újrafelfedezése a mai értelmünk segítségével tudomásunkra hozza földi létezésünk másik oldalát; az ilyen újrafelfedezés apránként napvilágra hozza a szellemi valóságok világát.
A korai emberek sokkal szorosabb kapcsolatban éltek ezzel a szellemi világgal, és az ember csak fokozatosan hódította meg a földi királyságot. Az ember elhagyta atyja házát és idegen országba tért; elérve ebbe az országba dolgozni kezdett és elfelejtette honnan jött. Még az évnek abban az idejében is, amikor az emberi szívnek lehetősége lenne az elhagyott atyai házhoz gondolatban visszatérni és azt isteníteni, ezeket a pillanatokat elpazaroljuk az üzletszagú ajándékozások fáradtságos köreivel és az olcsó szórakozás felfordulásaival.
Mégis Karácsonykor a Föld minden évben újra csendesen háttérbe húzódik és más hangok kezdenek el szólni. A hallani hajlandó füleknek a téli éji béke új üzenetek forrásává válhat. Szellemi valóságok szférái szólalhatnak meg újra és mesélhetik el az emberi lény eredetének, a terhességen és születésen át megtett útjának történetét. Szólni fognak a „másik oldaláról” mindannak, ami ma olcsó tudássá lett és – megszentségtelenítése ellenére – mégis misztérium és csoda marad.